„Hogyan hasznosítsuk az állatok csodálatos képességeit az emberek boldogsága és egészsége érdekében?”
„Csak a ló mély, egyenletes légzését lehetett hallani, miközben egy diáktársammal lábujjhegyen osontunk a helyünkre, nehogy felébresszük. A ló légzése akár nyugtatóan is hathatott volna rám, ha nem reszketek annyira. Erős lábaira bámultam, melyeken a paták akkorák voltak, mint a salátástányérok. Izmainak és ereinek körvonalai bársonyosnak tűntek a halvány fényben. A percek lassan teltek, és a ló semmi jelét sem adta az ébredezésnek. Így rengeteg időm maradt gondolkodni.
Azon elmélkedtem, mitől is félek tulajdonképpen. A kisebb állatok, mint például a kutyák és macskák, de a nagyobbak, mint a tehenek és disznók sem jelentettek problémát, hiszen együtt nőttem fel velük a farmon. Annyira könnyen vettem ezeket az akadályokat, hogy már egyfajta vezetőnek képzeltem magam. Az istállóban viszont egyáltalán nem voltam az. Irigyeltem azok nyugalmát, akik magabiztosan bántak a lovakkal, és nem akartam mutatni, mennyire félek. Vonakodtam gyenge oldalamról mutatkozni.
A ló csak feküdt, és mit sem sejtett abból, hogy a hátsójánál félelem, alkalmatlanság és önteltség kavargott bennem, amelyek egyáltalán nem segítettek a probléma megoldásában. Úgy döntöttem, a lovat csak akkor tudom megfelelően kezelni, ha erőt veszek magamon, és a végső célra összpontosítok.
A lovak a természet igazmondói. Ha az embernek kapcsolatot kell velük teremtenie, pillanatnyi érzelmei azonnal a felszínre kerülnek. A ló mérete és ereje pedig megköveteli, hogy az ember szembenézzen vele. Pat Parelli, az elismert idomár szerint mindenki hippoterápián vesz részt, akinek lova van.”
„A fizikoterapeuták háromdimenziós mozgásnak nevezik a lovaglást. Minden egyes lépéssel a medence egy kicsit feljebb, oldalra és előre mozdul, majd visszatér a nyugalmi állapotba. A ló a mozgásnak ezt a folyamatát és érzését adja vissza a fizikailag vagy szellemi fogyatékos emberek számára, mert megismertetik velük, hogy az izmaiknak hogyan kellene működniük. A lovak patájának dobbanása szintén többdimenziós mozgás, amely sokkal jobban stimulálja a lovas térdét, csípőjét és gerincét, mint ahogy gépek segítségével lehetséges lenne. A lovasterápia előnye a hippoterapeuták szerint az, hogy a mozgás ritmikus, de egyetlen mozdulat sem ismétlődik pontosan, így a lovas ide-oda mozog a nyeregben, és éppen ezért egyfolytában figyelni kell az egyensúlyra.
Joann Benjamin fizikoterapeuta és az Észak-amerikai Fogyatékosokért Lovaglóegyesület orvosi tanácsadója hisz abban, hogy a mozgás serkenti az agyműködést, és ez fordítva is igaz. Az a céljuk, hogy közvetlenül hatást gyakoroljanak az idegrendszerre.
Volt alkalmam Joannt megfigyelni, miközben szélütéses és Down-kóros gyerekekkel, valamint szklerózis multiplexben szenvedő felnőttekkel dolgozott. Ebben a hippoterápiás kezelésben a betegek nem lovagolnak igazán, mert nem ők irányítják a lovat. A különlegesen kiképzett ló ritmikus mozgása a lovas mozgáskoordinációját és egyensúlyát fejleszti, míg egy fizikoterapeuta végig a ló mellett marad, és kiigazítja a lovas tartását és mozdulatait.”
Catonnál újszülött korában vízfejűséget állapítottak meg. Erre az állapotra jellemző, hogy az agyi gerincvelő folyadéka nyomást gyakorol az agyra, és befolyásolja a látást, egyensúlyt és mozgáskoordinációt. A csecsemő feje naponta több mint egy centimétert nőtt. Három hónaposan kómába esett, így szülei a kaliforniai Oaklandban levő gyermekkórházba szállították, ahol az orvosok csövet helyeztek a kisfiú agyába, hogy a folyadékot levezessék. Néhány hetes kórházi kezelést követően a szülők hazavihették Coloradóba, de a kilátásai nem voltak kedvezőek. Az orvosok úgy vélték, ha életben is marad, sohasem fog járni és beszélni.
A csaknem két méter magas, izmos cowboy, Pat Parelli viszont nem fogadta el ezt a véleményt. Pat úgy emlékezik, meg volt győződve róla, hogy a szokásosnál még több szeretettel, beszélgetéssel és vezetői képességgel le lehet győzni a betegséget.
Az első kihívást Caton mozgásának összehangolása és gyenge lábai jelentették. Pat a kisfiút hat hónapos korától maga elé ültette a nyeregbe, amikor bejárta a tanyájukat. Amint a gyermek megtanult ülni, Pat egy Sparky nevű lóra szíjazta a fiút. Az állat annyira engedelmeskedett a cowboynak, hogy egyetlen szavára megállt a karám másik végében. Parelli úgy érezte, a ló nyújtotta biztonságérzet elengedhetetlen feltétele Caton önállóságának. Szerinte amikor egy gyereket a nyeregbe teszünk, az életüket bízzuk a lovakra.
Pat gondosan figyelemmel kísérte a beteget a nyeregben. Látta az arcán, hogy szeretné, hogy a ló elinduljon, de a teste nem volt képes ennek az üzenetnek a kifejezésére, így a ló nem értette meg. Tízéves korában viszont valami beugrott a fiúnak. Rájött, hogy a lábaival kell tennie valamit, hogy a ló megtegye, amit kér tőle.Amint Caton ezt megértette, megpróbálta megszorítani a lovat a lábaival, és a testsúlyát kissé előrébb helyezte a nyeregben. A siker hatására mozgása egészen megváltozott. Pat szerint az agy és teste összehangoltan kezdett működni. Azóta lovaglása jelentősen fejlődött. A lóra szíjazva kezdte, de tízévesen már úgy lovagolt, mint a szélvész. Caton mára leérettségizett, ami bámulatos teljesítmény olyan fiútól, akiről úgy gondolták, sem járni, sem beszélni nem fog tudni. Annak ellenére, hogy Pat nem diplomás hippoterapeuta, megérezte az emberek és lovak közötti kapcsolat hatalmát.”
„A gyermek először hallani sem akart a dologról. Az első alkalommal arcát és kezét anyja vállába temette, és Joann-nak rengeteg energiájába került, hogy a kisfiú végre érdeklődni kezdjen. Az anya nagyon zavarban volt, de Joann türelemre intette. Észrevette, hogy két dolog kötötte le a figyelmét: a lovak étkezése és székletürítése: két olyan dolog, amit a kisfiú magától még nem tudott elvégezni. Joann erre engedélyt kért a vezetőségtől, hogy Nathaniel répával etethesse a lovakat. A kisfiú három hónapon át hetente etette, miközben egyre jobban megszokta őket és a környezetet. Egyszer csak elkezdte őket utánozni is. Az első ennivaló, amit Nathaniel saját kezűleg tett a szájába, az a lovak abrakos tarisznyájából való koszos répa volt. Lisa emlékszik, megpróbált nem gondolni a répán nyüzsgő megszámlálhatatlan baktériumra, annyira örült annak, hogy fia saját magától hajlandó megenni valamit.
Öt hónappal az első foglalkozás után Nathaniel készen állt a lovaglásra, bár feje szinte eltűnt a legkisebb bukósisak alatt. A lovaglás majdhogynem csodát tett vele. Édesanyja szerint sokkal jobban ki tudta fejezni a gondolatait, sokkal jobban hallgatott a kérésekre, és sokkal beszédesebb is lett.
Elméletileg azért olyan alkalmas a lovaglás beszéd- és nyelvi problémákkal küzdő emberek kezelésére, mert a lovak különleges módon ingerlik az egész idegrendszert.”
„A depressziós, szorongó, táplálkozási problémákkal küzdő és bántalmazott betegeknek komoly problémát okoz a hatalom gyakorlása és egy-egy helyzet irányítása. Sokszor visszahőkölnek a feladattól, mert el sem tudják képzelni, hogy egy ekkora állatot erőszak és megaláztatás nélkül is lehet kezelni.”
„A testi fogyatékkal élő embereknek a ló erőt kölcsönöz, és így ingerli és kezeli az idegrendszert. A hatalmi és irányítási problémákkal küzdők számára a ló világossá teszi a probléma lényegét. Pat Parelli szeretetnek, beszédnek és vezetői képességnek nevezi, míg Marilyn Sokoloffnak egyensúlyt, határokat és légzést jelent, de mindketten ugyanarra a jelenségre gondolnak. A lovakkal való találkozás arra sarkallja az embert, hogy a testét és lelkét összehangolja, és hogy a tettei valódi szándékait tükrözzék.”